A kezdetek Mansuáron

A pakolás után elment a 2 hajó, amivel jöttünk, és csak néztem a szigetet, hogy milyen gyönyörű. Fehér homokos part, pálmafák, néhol sötétkék, néhol türkizkék víz, elképesztő látvány. A szigeten 5 bungaló van a vendégeknek építve, amik cölöpökön állnak, és dagály idején a víz bemegy a házak alá. Nagyon szép látvány képeken, és filmeken, de a valóságban hajnal négykor kezdődik az egyik dagály időszak, és annyira csapdossa a víz a partot a bungaló alatt, hogy nem tudok aludni tőle.

(a leghátsó bungalóban lakunk most)

Az egyetlen itteni család azt hiszem 11 főből áll, 3 generáció él egymással. Azt még nem látom át, hogy ki kihez tartozik. Ők a parton élnek összesen 3 házban (nem éri házukat a víz), közös ebédlő résszel, és a központi hely is közös, ahol a napjukat töltik a szabadban. Kicsit kibucos hangulata van. Mindenki foglalkozik ugyanúgy az összes gyerekkel, ezért is nehéz eldönteni, hogy ki kihez tartozik. Nagyon kedvesek, és segítőkészek, örülnek, hogy itt vagyunk.

Miután kilihegtük magunkat a pakolás után, mondták, hogy menjünk át hozzájuk vacsorázni. Örültünk a meghívásnak, így mentünk is. Rizs volt, és hal. Errefelé rizs az mindenkinek van dögivel, a halat pedig az óceánból fogják. És ennyivel meg is van oldva az étel. Nem nagyon használnak fűszereket sem. A hal egy kicsit citromos vízszerű lében úszott. Őszintén sajnos semmi íze nem volt. Itt érezhető, hogy a jóléti társadalom kiváltsága az étel élvezete, ők azért esznek, hogy életben maradjanak, nem azért, hogy élvezzék az ételt.  

Este is visszamentünk vacsorázni, majd mondtam az Yvesnek, hogy vegyük elő a kis mobil tűzhelyünket, mert én főzni akarok. Nincs az az Isten, hogy még hónapokig ezt együk, ha van más megoldás is. Egyetértett, viszont másnap kellett még vennünk hozzá gázpalackot. Elmentünk Waisai szigetére, ami jóval nagyobb, mint ahol most vagyunk, és ott volt bolt, meg piac. Bár pont Augusztus 18-a volt, ami Indonézia függetlenségének az ünnepnapja, így sok üzletet zárva találtunk.

                                                               (konyhánk a teraszon)

                                                 (mosogatás után a terasz, apály idején)

Vettünk vizet is nagy gallonokban, mert ivásra, és főzéshez csak ezt tudjuk használni. Tőlünk 36 km-re van a sziget, és a családból 2 ember elvitt minket a hajójukon. Ezzel a kis hajóval 1,5 óra alatt értünk Waisai-ra. Közben egyre jobban elkezdett cseperegni az eső, de nem baj, igazi meleg nyári eső volt. Nem vettem fel az esőkabátot, mert élveztem, ahogy az óceánból is jön rám néha a meleg víz (másnapra derült ki, hogy kicsit sikerült megfáznom). Ez sem volt teljesen könnyű menet ezzel a kis hajóval, de úgy tűnik kezdek hozzászokni. 😊

(piros szagatott vonallal jelölt Waisei)

Na ha Sorong koszos volt a sok szeméttől, ez a sziget brutálisan koszos. A kikötő egy öbölben van, és telis-tele volt szeméttel. Egyből bűz fogadott, szemét mindenhol a vízben. Kiderült, hogy lényegében a többi kis szigetről is ide szállítják a szemetet (már ha nem dobják csak úgy a vízbe, erdőbe, vagy égetik
el), aztán ugyanúgy az óceánban végzi… Yves próbálta elmondani Beninek is (a föld tulajdonosa, ahol most lakunk), hogy ezek a dolgok milyen szennyezéssel járnak, és ezt a szót Yves sem tudta indonézül, de lefordította, megmutatta Beninek, és nem ismerte ezt a szót. Ez is mutatja, hogy mennyire nem gondolkoznak tudatosan a szemétről.

Vásároltunk még zöldségeket, gyümölcsöt, meg csirkét. Egyelőre még a megszokott zöldségeket vettük, mert egy részét fel sem ismerem, hogy mit árulnak, de ha következőnek megyünk, már elkezdek velük is barátkozni. A mangó ohh az valami isteni… Teljesen más, mint Európában. Lédús, édes, nagyon intenzív az íze, minden nap meg tudnám enni.

Sokféle hal van a piacon, de nem nagyon ismerem őket, úgyhogy azt még nem mertem venni. Csirke egy helyen volt, és először nem akartam venni, de Yves meggyőzött, hogy jó lesz az, vegyünk egyet. Megkértük őket, hogy darabolják is fel, hát így utólag hiba volt. Még nem láttam ennyire furán feldarabolni csirkét, felismerhetetlenre vágta szét a testrészeit.

Majd hazajöttünk, és el is kezdem főzni. Ahh csirkepörkölt, megszokott íz, végre! Hoztam otthonról őrölt pirospaprikát, úgyhogy szuper volt. Yves is hálás volt érte.

Másnap felkeltünk, és hoztunk pár napelemes lámpát a hajóval, amit elkezdtek felszerelni az itteni férfiak. A gödröt a kezükkel, és kókuszdió héjjával ásták ki. Meglepődtem, hogy nincs ásójuk az ilyen munkákhoz. Viszont rendeltünk téglákat az épületekhez, és kiderült, hogy az egyik harmincas korú pasi a családból maga csinálja itt a téglákat.

Megláttak szerelés közben, és kérdezték, hogy kérek-e kókuszdiót. Naná! Levertek egyet a fáról, levágták a tetejét, meglékelték, és már ihattam is. Még fura érzés, hogy ahol élünk, a kertben lehet kókuszlevet inni.

A generátor szobát most építik a kertben, és Yves elment nekik segíteni, én meg gondoltam addig elkezdem megtisztogatni azt a területet, amit jövő héten fognak beépíteni. Összeszedni elégetéshez az elszáradt pálmaágakat, és száraz kókuszdiókat. Ahogy elkezdtem, 5 percen belül a család 7 tagja jött segíteni, és együtt csináltuk. A gyerekek is hordták a dolgokat, nagyon aranyosak voltak. Aztán meggyújtottuk, az összegyűjtött száraz növényeket, és kb 2 óra alatt végeztünk is, nagyon sokat haladtunk előre, indulhat az építkezés! 😊